2008. május 20.
VII. évfolyam 5. szám
v
Könyvajánló
Tartalom
v
v
v

Tavaszi hóhullás ez,
a nyárfa röpíti pelyhét,
gesztenye virágja villan,
még alig nyílt,
de már viseli őszi terhét.

A cinkos ég - gondos szerető -
puhán öleli a várost, betakarja,
újhold kél, ezüstös fényű
lenge fátyolát
a házak fölé dísznek akasztja.

A májusi este őriz bennünket.
Érzem, a lelkem lelkedtől viselős,
nincsen árnyék, halál, gonoszság,
nem félek én sem.
Áldott a világ. Ma minden ismerős.

v
Éjjel még cefetűl hullott a hó, de reggelre már elfáradt. Csak pár tucat hópehely kószált még a levegőben céltalan. - Azannya! – szitkozódott Dollár, ahogy meglátta a befogásra várt szánkót, mikor az istállóból nagypapa itatni vitte a vályúhoz.
- Na! Mehetek ki a hegyre - gondolta - Igaz, a térdig érő hóban nem nehéz még a rakott szánt se húzni, de nemigen volt kedve otthagyni a meleg istállót. - Dollár jól sejtette. - Tegnap Mihalcsik keresztapám megüzente, hogy megveszi a két hordót, amit ma hazaszánkózunk neki a Sári hegyről.
Kinn már befogtak, a ló is beletörődött; be- benézett a konyhába, hogy mikor indulunk már a fenébe is, és még meddig ácsorogjon itt a hidegben az ember? Én már kora reggeltől a konyhában segítettem. Hajnalban nagymama behozott az ólból egy alvó tyúkot, aki álmában sem sejtette, hogy ütött az utolsó órája Én a szárnyas lábait erősen, de azért gyengéded tartottam, mert rúgott is volna, ha nem ügyelek. Ezért azokat - (lábait) - a levesből mindig én kapom meg jutalomból. Élmény volt lerágni, és a maradék csontot meg jó nagy ívben a Pajtásnak dobni. A kutya meg már lesett rá, és hanyag eleganciával már röptében elkapta.
Hoitsy Horváth Edit
Gyökerek
Tudom:
lényemnek egy darabját
a Baltikumból hozták, s adták tovább
polgári dédszülők.
Tán távol ősapám viking hajókon szolgált,
vagy őt is gót hordák sodorták
e kontinens partjáig s még tovább…?
Lemberg szülötte másik dédapám,
de teste felett Házsongárd zöld fái lobogtak,
amíg sírjából – végső lakhelyéről –
ki nem kotorták ormótlan vaslapátok,
vagy buldózerek…
Lengyel anya táplálta csecsemőként,
- mokány lengyel lovak dobogták tele álmait -,
de apja Kossuth kapitánya volt,
s kapott sebet és érdemrendet,
s osztrák-börtön-fertőzte rossz tüdőt.
Zsellér parasztlány fia volt apám, szegény,
ám hímszülője fantomkép csupán;
eredhetett – úgy vélem – éppen arra tévedt
kujtorgó, léha dzsentry-től,
de pénzes tót vagy sváb legénytől is,
ki nemzett hányatott sorsú, kis sovány
utódot, aztán elszelelt mindörökre…

Véremben néhány csepp francia, hugenotta,
kék, előkelő, míg zsellér-ősapám
kemény bükkfából faragott, termetes oszlop,
s aprócsa horvát lány volt hitvese
a szűkszavú családi krónikák szerint.

Bennem tornácos kúriák, vertfalu kunyhók, kastély
és egy szegényes városi bérlakás elomló
víziója leng – Somogynak vemhes-puha dombjai,
a Kisalföld lapnyi lapálya – és ónszín
tengerszél ott messze Dániánál –
tarka térkép hegy- és vízrajza domborodik,
majd elsimul szeliden, ködökbe veszvén,
s felfelé úszva, mint a vizák
a folyók nagy, hömpölygő árjain,
eljutok sejtjeimmel a Ruhr-vidékre is.

A szőke dán leány sellőt les álmaimban,
s zord, kelta regéken növekedvén, holdvilágos
dalt dúdol… Genf ódon pszalmuszai
zengnek szívemben hosszan, dübörgő,
súlyos dallamomban,
ám még ősibb pentaton, erdei nótát énekelnek
frankföldi albigensek, szétszórva
normann partokon…
Ó, mind csodás, és mind rokon, egy orkeszterben:
bennem – nagyszerűn, és versre vers jön,
papírt és tollat követelve…

Ez mindenem… Egy másik évezrednek
vérszínü alkonyán szőtt el nem téphető
szivárvány-fonatot körém az
Édes Európa…

Ámde szerelmem, fájdalmas, szívszorító
szenvedélyem tárgya ez itt, ez a kicsike föld,
mit csókol lelkem jobbik része,
mert minden ősöm, aki idetévedt,
bárhonnan is jött, lett létében
magyarnál magyarabb…

Ha meghalok: égessetek -, szórassatok
széjjel a széllel,
érje el egy-két porszemem a sokszigetű Dániát,
más-más a büszke Párizst, vagy Sziléziát,
de a legtöbbet – egész maréknyit –
ide szórjátok, legközelb,
zsírozni tápláló humuszt, vagy vad szikest
szívemmel, ami innen nem ment el
soha igazán messzire.
Ide illik: Duna-Tisza övezte tájak
       szent ölébe -, mint anyja drága méhibe…
                                                                                 
                                                             1999.

Hoitsy Horváth Edit
1928-2008
Friss aszfalt s a homály szaga
Egymásba merül. Éjszaka
Van.
A tér még olyan nagy és tág,
Mint egy ki nem gondolt
Gondolat,
Melyben ott dereng a távol
S mely nem bomlik ki magától:
Élni kell!
És csak megyek és az utcák
Kis házai összedugják
Fejüket
S falaikon a borostyán
Néha úgy zizeg a szélben,
Mint gyermek,
Ki megszökött anyja öléből
S társaival titkokat susog
A kertben.
Nagyokat lépdel a szellő
S merengő álmok gyötrik az
Ég fiát.
Rám potyogtatja könnyeit,
Mert hajnalban olykor sírni kell…
S elhozom,
Erős kezekkel ragadom
Meg a vigaszt, surranva, mint a csend.
Dolgozom.

v
Mi - egynéhány divatjamúlt
csodabogár - hiszünk is abban,
ami viseltessé fakult
s szakadozó szavak alatt van,
és tesszük, amivel barát
mellét döngetve sose tüntet:
sok kifényesült jelszavát
lehúzzuk meztelen hitünknek,
s habár nem a ruha teszi
az eszmét sem, mi tiszta kelmét
adunk testére, hogy - ha ki-
vonul az útra - meg ne vessék,
az utak népe mennydörög
s tűzre vetné a meztelent, de
ha kedve szerint öltözött:
érte akár a tűzbe menne,
maga miatt kell őt magát
kijátszani az öltözettel,
hogy elvegyüljön a világ
az igévé lett tiszta testtel.

Miért hallgatsz, tavaszi erdő?
Én együtt suttognék veled.
Imádkozom vagy átkozódom,
mindegy nekem. Mindegy neked?

Lázadj föl, rengeteg! Reménnyé
gyötrött zöldedre kérlek én.
Zizegsz csak — s megadás-fehéren
virágzik szilva és kökény.

Mindegy — benned leltem hazát, itt
legalább megtűr a közöny.
A fák közt szél vesszőfutása:
beléálmodhatom dühöm.

Hogy hittem én tebenned, erdő!
Hallgass csak! Ím, letérdelek.
Imádkozom vagy átkozódom,
mindegy nekem. Mindegy neked.
v
v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Jánosi Katalin
festőművész
Gyerekek szaladgálnak a játszótéren: három, négy, ötévesek, s elvétve néhány nagyobb, iskolásforma. A nagyobbaknál igazi mobiltelefon, azon játszanak valamilyen lövöldözős, repülőgépes ütközetet, a kicsiknél ugyanez műanyagból: vijjog, tülköl, és lila fényt ad, ha megnyomják a gombot. Pedálos biciklit alig látni, akkumulátoros kis terepjárós autót, amibe ketten is bele tudnak ülni, annál többet. A homokozó lapát formatervezett, a gumilabdán harsány mesefigurák. Amikor megszomjaznak, a nagyfiúk cukormentes kólát isznak, a kicsik száz százalékos ivólét, rosszabb esetben kiviszörpöt, ami olyan zöld, mint a neonlámpa a diszkóban.
Egy anyuka érkezik, négyévesforma gyerekkel. Fehér krétát vesznek elő, s a járdára négyzeteket rajzolnak. Hármat egymás után, aztán széltében kettőt, aztán egyet, majd megint széltében kettőt. A négyzetekbe számok kerülnek, egyestől a nyolcasig. Lapos követ keresgélnek az út szélén, s amikor megvan, nagy egyetértésben játszani kezdenek.
Először a kicsik gyűlnek köréjük.
- Mit játszol? – kérdezi egy kislány a kisfiútól.
- Picizek – válaszolta ő, mert így tanulta az anyjától.
- Az meg mi? – értetlenkedik tovább amaz.
v
Nevem Marsyas: féktelen szatír,
erdők zenélő, torz, vad démona;
Pallas megátkoz, mégsem rettegek:
szatír-dalom nem hallgat el soha!

Pallas megátkoz, szép ábrázatát
elcsúfította faun–furulyám,
de én, félember–félállat szatír,
megszépülök, ha szól a muzsikám.

Jöhet az összes isten ellenem!
Jöjj hát Apollón, lásd, ki a legény:
te Hermés csalfa lantját pengeted,
s durva faun-furulyán játszom én.

Dalolok, sírok , dalolsz és nevetsz,
de sír velem az erdő és az ér;
tudom, lenyúzod majd a bőrömet,
bár egy bakkecske bőre többet ér.

Nem bánom – oly szép volt a tét, a cél,
a diadal, hogy vívhattam veled;
s javadra Pallas százszor ha itél,
azért tudod jól, hogy legyőztelek.

v
Ó mennyi szín és mennyi szépség
ragyogott fel keze nyomán -
azt a madonnát most is látom
kisjézussal az oldalán.

Azt a mezőt, hol a keresztnél
egy jámbor asszony térdepel -
hallom az alkonyi harangszót
amint az imára felel.

Kezem a rögre rá simítom
és megfognám porló kezét -
sohase láttam, még is idézem
hívogatom a szellemét.

A kis falusi temetőben
sírja olyan mint annyi más-
nem őrzi kripta, büszke márvány
sem egy művészi alkotás.

Csak a pünkösdi rózsa bokra
őrizgeti e hamvakat -
szomszéd sírról orgonafácska
perget rá fehér szirmokat.

(Uri,1952.)

v
Volna még terv száz évre legalább!
Szűnne a gond-baj, az idő vigyázna
minden elakadt, rest tendenciára,
csöpp lendületek után törjön át!

Az, aki csak látványosságra lát,
s türelme úgy szokott, hogy épp kivárja,
míg végigfut a kanóc fürge lángja:
nem érti az őskori robbanást!

Vagy néma út leszek, tűrő kifejlés,
ezer zökkenőre lágy visszacsengés,
zárt elégtétel, benső jutalom.

S bár a léptem most percről percre moccan,
akkorra a pályák kidolgozottan
nyúlnak mögém: mindenem megkapom.

v
Jánosi Katalin: Csend
A próza, versek rovat folytatódik a gondolatok után
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára

Szerkesztő: Aszalós Sándor
A kocsma Európa nyugati részén egy társadalmi intézmény, mig hazánkban inkább egy szurtos italvedelde. Amit Európa nyugati felén kocsmának neveznek - angolul Pub, németül Kneipe vagy Beisl – ott társadalmi szerepük is van, sőt kisebb városokban, falukban a kocsma kulturális központ is. Rendszeres kiállitások, tárlatok vannak és ez nem pár összecsapott festmény falakra történő felaggatását jelenti. Rendszeresen vannak élő zenei esték, a könnyü zene és a jazz hívei megelégedésére. Több helyen különböző témákban pódiumszerű előadások, rendezvények is vannak a sörözéshez „mellékelve“.
Magyarországon is „társadalmi  intézmény“, a kocsma, de ha pesti vagy városi kocsmára gondol a magyar ember, többnyire egy büdös, cigaretta füstös, mocskos, ricsajos talponálló rémképe ötlik fel. Joggal. Faluhelyen még visszataszitóbb a látvány, igaz, ott „italboltnak“ nevezik, de inkább köpködők még ma is.
Ezek a magyar kocsmák csapszékek szék nélkül, ahol bor helyett lőrét mérnek, pancsitalt. Műbort, műpálinkát. Gyorsan hatnak. Úgy tűnik a magyar nyelv nem igazán ismer az italmérésre és fogyasztásra fennttartott “intézmények” színvonalbeli különbségeire vonatkozó hangulati kifejezéseket.
Van még egy alapos különbség a magyar kocsma és az Európa nyugati felén lévő kocsmák között. A közönség. Pontosabban a törzsközönség. A kultúráltsága és a viselkedése. Amig egy nyugati kocsmában a részegeket kivezetik, addig egy jó pesti kocsmában tovább ihatják a rossz pancsolt borokat. A minőség nem számit, sem italban sem törzsközönségben.
A magyar kocsmai szinvonalról egy barátom mesélte el a napokban, hogy az épitkezésen gyakorlaton lévő egyetemistákkal egy ferencvárosi kocsmába mentek el, mely nem “köpködős” volt, hanem kevésbbé szutykos. Majd kis idő múlva az aszataluk másik végére üveges sörükkel a kezükben két fiatalember ült le. Valami beszélgetés indult meg, majd az egyik ránézett a barátomra és hosszan gusztálta az arcát és megkérdezte:
- Te zsidó vagy?
A tegezésen nem kell meglepődni, a kocsmai vilagban ez a „módi“. Pista barátom meglepődött a magvas kérdésen ugyan, de bólintott:
- Igen az vagyok.
Pista ugyan nem zsidó, de ha azt kérdezte volna, az egyébként jól öltözött polgár, hogy: Cigány vagy,  akkor Pista barátom azt válaszolta volna: Igen, cigány vagyok.
A polgár kinézetű fiatalember - ahogy a barátom elmesélte - hirtelen különféle változásokon esett át, szeme összeszűkült, arca bepirult, nyakán mozogtak az izmok, majd elég hangosan sziszegve fújt rá:
- Elvágom a torkod te büdös biboldó! Takarodj…..! Az elhangzottakat nem lehet leirni mert kultúrlény nem használ olyan szavakat, mint ez a polgár formájú fiatalember.
A szidalmazás vége az lett, hogy a két kocsmázó elment a söröket is visszahagyva, a kocsma közönsége meg iszogatott tovább, egyetlen megjegyzést sem tettek az elhangzottakhoz. Pedig jól lehetett hallani a kocsmai ricsajban is.
A magyar kocsmák sajátos világát a trágárság, a durva beszéd és mások szidása, kritizálása, becsmérlése az idétlen jópofáskodás valamint világ- és országmegváltó képtelen gondolatok hömpölygése “színesiti.”
Ez a kocsmai szinvonal már régen kilépett a kocsmaajtón, terjeszkedik a közéletben, a politikában, egyre mélyebbre zűllesztve az ország szellemi, kultúráltsági, mentális állapotát.
A magyar társadalom egy jelentős részében az antidemokratikus, rasszista gondolatok a szűlőktől az utódokra hagyományozódott, melyek a rendszerváltás idején szabadultak fel és a közbeszédbe is bekerültek. Elég ha Csurka István rasszista és antiszemita okfejtéseire gondolunk, melyek hétről hétre jelentek meg lapjában, vagy Csoóri Sándor emlékezetes Hitelbeli megjegyzése, mely kemény antiszemita uszítás volt az SZDSZ ellen. Ezek csak a kezdetek voltak.
Akkoriban a Fidesz markáns embere Kövér László elitélte Csurka István által képviselt antiszemita nézeteket.
“Jó azonban, ha tudják: ezzel viszont egész pártjukra hárul, amit Csurka képvisel, és nemcsak az ellenzék, de minden józanul gondolkodó, a szabadságot, a demokráciát és a békét féltõ magyar ember elõtt világosnak kell lennie, hogy egy ilyen párt nemcsak szalonképtelen minden parlamenti demokráciában, hanem ezzel a lépésével már közvetlenül fenyegeti életük mindennapi békéjét. […] Akárcsak a fasiszta vagy a kommunista hatalomátvételek elõtt, ma Magyarországon olyan erõk csinálnak politikát a legnagyobb kormánypártban, akik agresszív kisebbségek utcára hajtásával próbálják azt a látszatot kelteni, hogy mögöttük a társadalom. […] S mint láttuk, Csurka úr számára, aki ennek az eddig vezér nélküli szélsõjobboldalnak önként jelentkezõ prófétája, nagyon is természetes az átjárás az erõ és az erõszak között...... Azok, akiknek drága az ország békéje, akik nem akarják, hogy Magyarország akár holnap egy háborús konfliktus peremén táncoljon, akik nem szeretnék, hogy életünk mindennapi kereteit, a jog és tulajdon biztonságát az utcán tomboló agresszív csoportok összetûzései veszélyeztessék, azoknak személy szerint le kell vonni a következtetéseket abból, ami történt. Gyorsan szót kell érteniük mindazokkal, akik hasonlóképpen gondolkodnak. Ma még van alternatíva. Nem az az egyetlen út, amelyet Csurka és társai kijelöltek az önök számára. […]Csurka István nem először fogalmazza meg a maga nemzetmegváltó gondolatait, amelyeket szerencsére nem nekem kell először az újabb keletű magyarországi nácizmus alapvetésének nyilvánítanom. […] Az MDF-vezetés pedig szorgalmasan nyilatkozik. Kimondva, azzal nincs bajuk, hogy Csurka István írásán átsüt az antiszemitizmus […]a politikai ellenfelek ellenségnek bélyegzése, azok kizárása a nemzetből, akik az ország érdekeit másként látják szolgálandónak. Nem azzal a fajelméleti kirekesztéssel van bajuk, amelynek konkrét tárgyát egyelőre még Csurka sem nevezi néven, csak sejtetni engedi.”
Kövér László akkor 1992-ben jól érezte meg a kocsmai levegőt. Az már más megitélés alá esik, hogy ez a fiatalember évekkel később a következőket mondta:
“Tudjátok, kedves barátaim, hogy kik azok a strigák? Állattá változó, az emberek bensőjét emésztő boszorkányok. Ezen a kongresszuson a továbbiakban strigákról s egyéb ártó lényekről, honkupecekről és szellemi hajléktalanokról szó ne essék. Nem azért, mert ilyenek nincsenek, hanem azért, mert napjaik meg vannak számlálva”.  Ennek a “szép beszédű” jobboldali politikusnak kedvenc szavai között ott vannak a következők: szellemi homeless, prostituált, tetű, aljas, honkupec, kígyó, moslék, féreg, nyű, mocsadék, satöbbi. Ezeket a jelzőket  szinte remegő ajkakkal a politikai ellenfeleivel kapcsolatban használja. Ilyen beszédet csak mocskos, rossz kocsmákban hall az ember. Ezzel kapcsolatban fejtette ki Popper Péter azt, hogy "a másik ember leminősítésének van egy nagyon fontos funkciója, felment a bűntudat alól. Az ilyen beszéd ugyanis azt sugallja, hogy akiről szó van, az nem is igazán ember, csak valami emberszerű lény. Ennél fogva nem illetik meg semmiféle jogok, semmiféle védelem, vagy méltányosság. Ezért nem nagy a távolság a verbális és a valóságos agresszió között, mert módszeresen beleívódik az emberek tudatába, hogy ez csak cigány, nem igazán ember, ez csak zsidó, ez csak komcsi, nem igazán ember. Fölmenti a bűntudat alól a pusztítót, a gyilkost, hiszen nem igazi embereket öl, csak tetveket. Ezért iszonyúan veszélyes, és azért, mert az ember értékrendjében rettenetes zűrzavart okoz"
A jelenlegi magyar ellenzéki politikának lényege az, hogy az ellenfélből ellenséget csináljon. Ez köszön vissza a Fidesz megnyilvánulásaiban, ezt tapasztalható a számtalan szélsőjobbos internetes portálokon, fórumokon ahol “nyűzsög” a rasszizmus, az antiszemita nézetek nyílt propagálása, ezt olvashatják Orbán Viktor kedvenc lapjaiban lelkes hívek, a “Demokrata” és a  “Magyar Nemzet” nevű ujságban.
A kocsmavilág kiterebélyesedett, erőszakosságok követték és követik egymást, most nem csak a Magyar Televizó székházának felgyújtására és kifosztására, de még csak nem a Kossuth téri verbális erőszakosságokra gondolok, hanem a múlt év ősszétől gyakorivá vált Molotov koktélos támadások politikusok, közéleti személyek lakásai, otthonai ellen. Előfordult fegyveres akció is, amikor ismeretlen tettesek éles lőszerrel belőttek Hiller István országgyűlési képviselő házának hálószobai ablakán. Idén áprilisban benzinnel töltött palackkal felgyújtották Esztergom polgármesterének autóját, majd a város külterületén lévő épülőfélben lévő házához kellett vonulni a tűzoltóknak. Itt a tetőszerkezetet gyújtották fel. A ház tetőszerkezete leégett és megsemmisült az épület fából készült hátsó része is. Szintén a múlt hónapban történt, hogy elvágtak egy személygépkocsi fékcsöveit, amelyik Gégény és Pátroha között borult az árokba. A rendőrség tájékoztatása szerint az autóknak az első kerekeknél vágta el valaki a fékcsöveit. Nem feltétlen politikai inditatásuak az ilyen események, de ezek mögött önbíráskodást lehet sejteni, vagyis azt, hogy vannak akik úgy gondolják, hogy akit és amit utálnak, akivel és amivel nem értenek egyet, ami nem egyezik az érdekeikkel, felfogásukkal azt nyugodtan saját hatáskörben is elintézhetik, megbüntethetnek, bosszút állhatnak, rendre taníthatnak. Ez a vélekedés a kocsmai vélt sérelmek elintézésének a módja, a bicskázás. Andrassew Iván irja, hogy levelet kapott egy Fidesz kötödésű ügyvédtől, Dr. Gyarmati Páltól a következő szöveggel:
„Abszolut KISEBBSÉGI vagy. A lelkedben is - para-jelenség, komplexus. Népileg: ILYEN M A G Y A R név nincs. A családi háttered és szocializációd meghatározza idegenséged ebben a MAGYAR hazában. De te a deviánslibsi, országrontó, borostásarcú - vagy inkább "szakállas-bácsi" -  identitáskételyes vagy: LAZÁN VAGY GONOSZ. Ellenség vagy. Ideológiailag, fajilag, nem-asszimiláció-képes lényként; a pökhendi cinizmusod vért kíván.
Bízom benne, lesz alkalmam részt venni a leszámolásban a BŰNBANDÁDDAL !”
Nem lehet azt mondani, hogy a bunkóságok csak műveletlen, tanulatlan emberek számlájára irandók, mert Andressewnek egy tanult jobboldali párthoz alaposan kötödő ügyvéd irta a fenntebb idézet levelet.
Tomcat megjegyzéseiből ismert az, hogy a szélsőjobboldali személyek adatokat gyűjtenek az általuk idegennek, zsidónak, ellenségnek tekintett személyekről. A dokumentumok minden alapadatot tartalmaznak: lakcím, munkahely, telefonszámok munkahelyi címeken keresztül az  ismerőseik “feltérképezésekig”. Ezekről a személyekről fotodokumentáció is készül, annak ellenére, hogy ilyen adatgyűjtést tiltják a magyar törvények. Emlékezhetünk még arra, amikor 1998-ban Orbán Viktor - hogy új kormánya első botrányáról, Simicska volt pártpénztárnok APEH-elnöki kinevezéséről elterelje a figyelmet - megrágalmazta politikai ellenfeleit, hogy a Horn-kormány alatt közpénzen, titkosszolgálati módszerekkel figyeltették az ellenzék vezetőit és azok családtagjait, melyről a biróság is megállapitotta, hogy hazugság volt. De Tomcat és a többi neonáci adatgyűjtése rendkivüli veszélyes, nemcsak azért, mert több tízezer személy adatai kerültek jogtalan nyilvántartásba, hanem azért  is, mert elhangzott, a “kormányváltás után ezeket a személyeket egyenként fogják kinyírni”. Ezzel kapcsolatban a blogger a következőket irta bloggjában: “ott basztuk el 56-ban, hogy az ávósokkal együtt nem kötöttük fel a gyerekeiket is, mert tessék, ma ennek isszuk a levét. Ha újra akasztgatunk, nem szabad még egyszer elkövetni ezt a hibát. Nem szép dolog egy ötéves gyerek felakasztva, de nem kell odanézni." Ehhez semmit nem kell hozzáfűzni. Akinek van értelme, az érti és pontosan tudja.
Még egy eseményt emlitenék meg, mely a magyar meghasonlás ritka példája: ROMA élet Közép-Európában és Magyarországon címmel az MTA rendezésében egy roma-tematikájú konferencián több szélsőjobboldali, sőt ismert cigányggyűlölő, többek között a magyar gárdát alapító Vona Gábor, jól ismert újnyilas figura, Tóth Gy László,  - a barikad.hu nevű, nagyrészt neonáci-szerű, fasisztoid portál főmunkatársa – beszéltek a romák helyzetéről. A Magyar Tudományos Akadémián! Roma-ügyben romagyűlölők az akadémiai szószékről beszélnek! Az már külön unikum, hogy a konferencia egyik főszervezője az a Simon János - aki állítólag a Politikai Főiskolán tanított a Kádár időszakban, ma szélsőjobboldali "tudós-politológus" -  a Miskolci Egyetem tanára, aki fiatal korában párttag volt, és a '90-es években még MSZP-szimpatizáns.
Ezek az események, jelenségek – és számtalan itt fel nem sorolt – erőszakosságok is azt bizonyitják, hogy a magyarországi mentalitások állapota nem felel meg egy érett demokrácia szintjének, egyre inkább úgy tűnik, hogy a magyar társadalom egy éretlen infantilis társadalom.
Kocsmavilágban él.
A magyar társadalomban az egyik alapvető  probléma az, hogy  rendkivüli nagy hiányban szenved a politikai kultúra. Csak megfelelő politikai kultúra szükséges annak meglátattásához, hogy léteznek olyan esetek, léteznek olyan értékek, amelyek mentén lehet konszenzust teremteni a legnagyobb politikai viták mentén is.
A kocsmai-politikai ricsaj egyre erősödik, mert a magyar társadalomban hiányzik a konfliktusmegoldó képesség, igen hiányos a tolerancia, a közműveltség szinvonala sem elfogadható. A társadalom tagjai mindent erőszak útján kivánnak megoldani, mert hiányzik a minimális társadalmi megegyezésre a demokratikus minimumban való megegyezésre való törekvés.
A jelenlegi magyar ellenzéknek nem érdeke a konszenzusra jutás, mert a társadalmi értékek - melyek függetlenek a pártoktól - mentén történő konszenzus azt jelenti, hogy az ellenzéknek fel kell hagyni azzal, hogy az ellenfélből ellenséget csináljon. Ezzel az ideológiáját kénne feladnia. Addig is marad a Fidesz és Orbán Viktor kocsmai szinvonalú politizálása. Ezt értik, ehhez nőtt fel a társadalom egy részének értelme. 
A konszenzusra jutás azt jelenti, hogy racionális diskurzus során történik a megegyezés. A jelenlegi ellenzéknek pont az a célja, hogy racionális diskurzusokra  ne kerüljön sor, mert a tárgyalások, egyeztetések során érvek állnak szemben érvekkel és az érvekkel szemben alul is lehet maradni. (Különösen akkor, ha a jelenlegi ellenzéknek sok esetben nincsenek semmilyen értelmes érvei.) Ezért az ellenzéknek ill. vezetőjének, annak érdekében, hogy a diskurzusokat elkerülje, szüksége van egy pártolótömegre. Ezek befolyásolására egy erre a célra megfelelő önálló médiabirodalmat hoztak létre, jelentős közpénzek felhasználásával. Ez a médiabirodalom elsősorban a saját hívek felé közvetíti az üzeneteket és ennek egyik következménye, hogy létrejöhetett, egy második nyilvánosság, melyik megszűri azt, hogy milyen üzenetek kerülhetnek oda. A jobboldal mellett egyre erőteljesebb a szélsőjobb agressziv megjelenése, melyhez saját szélsőjobb médiumokat épitett ki, elsősorban az internet révén, de nyomtatott sajtóban is megjelennek, többek között a „Magyar Nemzet“-ben, a „Demokratában“ de a szélsőjobb hangvétele a Magyar Hirlap hasábjain is olvasható. A szélsőjobbnak – még fegyver nélküli – hadserege van  - afféle “rohamosztag” -  különféle iskolái, és ideológia fejlesztő foglalkozásai is.
A rendszerváltás utáni társadalomban a régi  társadalmi normafelfogások, mentalitások és reflexek tovább élnek, amelyek nem változtathatók meg könnyen, ennek megváltoztatásához néha nemzedéknyi időre, van szükség. A magyar társadalom nehézségeit tovább terheli az a dolog, hogy állampolgár és az állam között a különféle szakmai csoportok léteznek, melyeknek etikája, és azok szabályai adnak (adhatnak) mintát a társadalom tagjai elé. Ilyen szakmai csoportok többek között az orvosi, a pedagógusi, jogászi,művészi de maga a politikai csoportok, vagyis a politikai pártok is.
De úgy látszik, hogy a rendszerváltás utáni magyar társadalom eljutott egy olyan életképtelen mélypontra, melyben a magántulajdon alapvetően dominál, de közben a társadalom ragaszkodik a Kádár rendszerben is működésképtelen “gondoskodó állam”  formához. A mostani rendszeren javítani reformokkal nem lehet. Talán egy újabb rendszerváltással. Másképp fogalmazva: érlelődik a forradalmi helyzet. Csak nehogy egy hungarista pucs következzen be, mint a kocsmavilág sötét bugyraiból előtörő “nemzeti-keresztény-úri” kurzus.
A következő választások után – ha valamilyen szélsőjobboldali erőszakos puccskisérlet nem alakul ki – nem várható rendszerváltás, még akkor sem, ha a Fidesz kerül kormányzásra. Ismerve Orbán Viktor politikai felfogását és elkötelezettségét egyes erős és befolyásos gazdasági csoportokhoz, sem társadalmi reform, sem rendszerváltozás nem következik, ellenben az elnyomorodás gyors lesz. Mind gazdasági, erkölcsi és szellemi értelemben.
Az ország önmagában meghasonlik.

2008. május. 9
Aszalós Sándor
Kocsmavilág
És ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország.
(Márk 3;24)
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára

Ahol most jársz, ott kezdődik minden.
Az útjelző táblán Remény felirat.
Bárcsak sikerülne fele terhed vinnem,
s biztos lenni abban, tudod, hogy ki vagy.

Ki vagy valójában? Mire is születtél?
Tisztán kell látnod, még a Jövő tábla előtt!
Ez átsegít majd, ha hitehagyott lennél,
ha elbizonytalanodnál, ez adjon erőt.

Csak olykor nézz vissza: honnan indultál?
Sikered mércéje mindig ez legyen!
Ne feledd, mit eddig megtanultál,
törékeny ladik csak, a Tudás tengeren.

A világ más, mint, ami látszik, becsap a szem.
A szíved nem vét irányt, a Szeretet örök.
Ne siess úgy, a nyomodban igyekszem!
Abban bízva, hogy én is felnövök,

felnövök hozzád. Hadd féltselek addig!
Mint őrangyalod, ott leszek veled.
A szeretetem körülölel mindig!
S az Egymásért útnál, oszd – kinek lehet.

Egy biztos pont, ha úgy tetszik menedék:
én várlak Téged, csak jönnél már Haza!
Ha érzed, pihennél, a nagyvilágból elég,
itthon lemosható, bármilyen út pora.

Bármilyen út pora szeretteid közt lemosható.
Ne félj! Valamit az ember mindig tanul.
Lélek, Gyökér, Anyanyelv – ez az útravaló!
Őrizd, s vidd tovább, makulátlanul!



v
Kattints, a kép nagyítható.
Jánosi Katalin: Gondolatok Bartókról
Kurittyán néni anyaszült meztelenül ül a hálós ágy közepén, alatta a három matrac kifordítva a helyéből, a lepedő a sarokban hever egy csomóban a ruháival, a párnahuzat kinn a földön az ágy mellett.
— Úgy! Úgy! Úgy! — kiáltja a csont-bőrre fogyott, önmaga karikatúraszerű bábujává torzult öregasszony.— Ti is megtudjátok! Ti is! Ti is! Ó, én, nem fogom elmondani! Nem fogom! Nem! Nem! Nem fogom!
Hangja rekedt, szemében hatalmas fény villan. Aszott kezével rázza a vastag madzagból font hálót tartó rácsot, az ütemesen kattog a mélyedéseiben, semmi esély rá, hogy kinyíljon. Kevés hozzá a néne ereje, a többiek, ha akarnának sem segíthetnének neki, az ágy nyithatatlanságát lakat vigyázza, vagy ha az nem, akkor a szóbeli tilalom. Társai örülnek neki, hogy Kurittyán a hálós ágyban van, mert míg szabadon járhatott a többi beteg közt, addig azok holmiját is összeszedte, ételüket kilökte a tányérjukból, jött-ment az ágyak közt s mindent felforgatott, aztán aki nem hagyta magát, annak megcibálta a haját, ruháját, végül verekedett. Így került a hálós-ágyba, ahonnan nem tud másokat lökdösni, s őt magát szintén védi a rács, hogy a betegtársak se tudják megtorolni az elkövetett vétségeket.
— Hallgass! — rivall rá az egyik vénasszony.
— Úgy! Úgy! — kiabál az ismét.
Hetek óta ordít. Felváltva imádkozik és átkozódik,
v
1 Nappali hold (Hitel, 1990. szeptember 5-6.)
2 Kövér László Parlamenti felszólalása 219. ülésnap (1992.08.31)
3 Kövér László (akkori ügyvezető alelnök) a Fidesz-MPP 2001.  kongresszusa
4 Andrassew Iván internetes naplójából – http://www.andrassew.hu
5 Polgár Tamás, ismert ultra szélsőjobboldali blogger
6 „Magyar Gárda“ „Magyar Nemzeti Őrsereg“

1
2
4
3
5
Csillagomnak

Kocka perdül jobbra, balra,
Fordul ötre, fordul hatra;
Így jutottak volna hát el
Ötven évek hatvanakra?
S majd a hatvan is, ha menne,
Van-e hová, s ugyan merre?
Jobbra, balra, lentre?… Messze?

Vagy csak ötről még a hatra,
Hatvanról tán még hatvanra…
És utána?
Rögtön, egyből?
Arra tűnik el – amerről?
Talán? Vajon?
Ördögszárnyon, angyalkaron?
És, ha angyal, meddig karol,
És mondd, miért, és ott? – ahol?

Honnan jöttél,
S lettél – mikor?
És mi végre…
Anyád ajkán boldog sikoly
Mért szállt – pedig fájt – a szélbe,
S mért vitt a szél felhők fölé,
Föl az égre;

Vagy csupán a földi létre,
Hatvan éve – hatvan évre?
Kockaélre, kockalapra,
Rászegezve mind a hatra,
Csillagról tört fénydarabka,
Sors vetett a pillanatra,
Vakszerencse vakvilágra,
Reggel is már éjszakába,
Percnyi bálra, délibábra;
Bába pólyált – gyászruhába?

Balga kérdés. Hófehérbe!
Napfonatba, égi kékbe,
Végtelenből végtelenbe,
Két kezedet én kezembe,
Én szívemet te szívedbe,
Tiszta gyolccsal átkötözve,
Mindöröktől-mindörökre.

Ötvenről-hatvanra,
Jutottál-e ötről, hatra…
Ki dönti el – kocka, mantra?
Válaszol-e imamalma,
Miért kell a százra jutni,
Faltól-falig holtra futni,
Hóvirágot eltaposni,
Körbe-körbe csak forogni –
Félre is bár, – csak haladni?

S vajon merre van – maradni;
Gyermekekkel csak kacagni,
Fát ültetni, magot szórni,
Elszáradtat meglocsolni,
Az ötből is másnak adni:
Gyönyörűnek megmaradni…
Hogyan tudtál? – s mindent kapni.

Százra jutni – kinek elég?
Mennyivel több: kicsi veréb,
Hallgatni a levélzenét,
S halkan fogni egymás kezét.
Nem menni se jobbra, balra;
Soha lentre.
És ha egyszer – mégis – messze,
Csak maradni odafentre;
Csillagúton fényöbölbe –
Végtelenből mindörökre.
v
Jégesők sörénye csattog.
Egeken villan a bánat.
Lángol a hársfamenyasszony,
Fátylai feketén szállnak

v
XII.

Titkok tudói

…miért hiszed, hogy a lét nagy titkát
talán megfejthetem? Örök talánynak
elég vagyok magamnak és ritkán

lelem saját nyomomat; bús szamárnak
nevezhetnének így, kutatónak
nem: jobban bírom a mulatókat,
a zajt, a bort, füstöt, ha a szakácsnak

fülig ér szája, pecsétes sapkával,
köténnyel tesz-vesz, míg a konyhában
a tűz lobog a kályha gyomrában,
s levébe puhít tyúkot a vaslábas.

Bor, étek; sokszor csak szemléletet
jelent: a rossz – fölér létünk gondjával.
Sosem feledi az emlékezet…


v
2005 Augusztus

John Kismer a kezeit dörzsölte.
- Hallod-e Bill? Nagyszerű dolog ez a komputer. Ki sem kell mozdulnunk a szobából, és mégis dől hozzánk a pénz. Hihetetlen mennyi hülye van ezen a világon! Lassan már eladjuk az egész Holdat. Mi lesz a következő? A Mars? Vagy a Vénusz?
- Arra még van időnk. - Bill Garner gondterhelt volt, valamin nagyon törte a fejét. Eltelt egy kis idő, mire folytatta: - Hanem jobb lesz, ha valamilyen formában legalizáljuk magunkat. Kerestünk már épp elég pénzt ahhoz, hogy egy keveset visszafordítsunk belőle.
- Mire célzol?
- Arra, hogy a Regisztrációs Irodában bejegyeztessük az összes eladott Hold-telket. Amúgy is akadt már néhány kétkedő. Egyik másik túlságosan is türelmetlen.
- Hát csak türelmetlenkedjenek.
- Nem egészen úgy van. A Regisztrációs Iroda hivatalos szervezet, s ha sikerül tőlük kicsikarni egy papírt, ami bizonyítja, úgy, ahogy kell, dátummal, pecséttel meg miegymással az összes tranzakciót, akkor tényleg nem lesz mitől tartanunk.
- Miért nem elég az az irat amit mi csinálunk?
- Mert így csak egy szélhámosság az egész. Annak az elismervénynek amit mi adunk, sehol nincs nyoma, csak a mi komputerünkben. Aki meg nagyon kíváncsi, az másutt is érdeklodik.
v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Jánosi Katalin: Bizánc
Lehetsz sámán vagy varázsló,
vár a vágyak madara,
máglya lángja légy – parázsló,
mint Johanna – valaha.

Képzeld, hogy az élet végig
ritmust, s rímeket kíván,
gyermekkortól érettségig
csüngj a szavak vigaszán.

A múlandó szenvedélytől
ne reszkess reménytelen,
a keresztre feszítéstől
fájdalmad tűrd szüntelen.

Hajnalfényben, esti mélyben,
ha fejedhez ér babér,
tudd, hogy tövisek füzére
az áhított diadém.

(2008-05-05)

v
A part homokja és a pálmafák,
a csillogó egyforma szállodák,
mint álmaidban a képeslapok:
mesterségesen alkotott világ.

Itt nincsenek szűk utcák és romok,
sötét lépcsőjű ódon otthonok,
Atlantist elpusztító ősi láva...
a világ itt a pénz körül forog.

Ezért jöttél, ne várj nagyobb csodára!
Ez a sziget olyan, mint én vagyok,
mert büszke gazdagsága látszatára.

Olyan, mint itt e lüktető sorok:
impressziók az élet dallamára.
Nem adhat mást: csakis káprázatot.

v
Szürke, rongyos felhők szélére ült a nap,
ott szőtt ezer szál gyémánt sugarat.
A hegy e felhő által magasra nőtt,
mint a Himalája,
aranycsíkot hímezve szélére,
védtelen gyermekként bújt alája.
Svájc pompás, hófödte csúcsait idézte,
a fénycsíkos, hógörgeteges felhő látványa,
pedig csak a soroksári HÉV-ről néztem e
csodára, s lenyűgözött a természetnek
e varázsos mutatványa.
Két domb között a grafit felhők
megemelték szoknyájuk alját,
a nap huncutul kikacsintva fény-csóvát
paskolt a Gellért-hegy tomporára.
E látképben hintázott az ecetfa friss,
üde levéllel tűzdelt ága,
a fénye május estéje volt, ez
illatozott, a bodza virága.
Naptüze rakta máglya égett,
szikrázó volt arany ragyogása,
fent pára fátyolba burkoltan állt
a Szabadság-szobor
játékos fénygömb pörgött-görgött
a hídpillérek között,
mint hajóknak utat mutató világítótorony.
S a villamosról, ahogy leléptem,
szivárvány ívelte át a folyót, szemben éppen
ölelt hidat, horizontot és a léptem
összekötött eget,  földet elérhető közelségben.
Ujjongott a lelkem, - e rövid úton hány
csodát megéltem?



v
A nappal órái megszámláltattak.
Ideje van a rejtek-gyilkosoknak,
mikor a tűz magába fúj, s hevül.
Mert sír a szélcsend, szóra kényszerül,
kit a halottak tenni visszahagytak:
befordulva kedveséről a falnak
beszél. Jövőre zárul mind a fül.
Ősgyík tojása korod, csöndbe zápul,
s arcom helyett az arcodat verem:
szem-tükrödből ím valaki kibámul:
hű rokonom, tapogatja fejem,
mígnem gyilkot fogok, és halva hagylak,
vagy felszisszen utánam tán az ablak.


v
Egyenes törzsek
roppannak- és korhadnak
el idő előtt,
szikáran küzdve
szomj, s vihar ellen, hogy fák
maradhassanak.
S gyötörve, sírva,
s hajlíthatatlanul, de
ők őrzik a fényt
a közvetítők
nemesi tartásával.
Míg ki nem dőlnek,
mint átkozottak,
s mint szentek, kikre végleg
ráfeszült az ég.

v
A légy valahogy berepült az ablakon. Kinn lekonyult ágakon öregasszonybőr-szerű levelek hallgattak, s benn az iskola padjaiban kilenc kilencedikes lány és két „árva" fiú várta a felmentő csengő szavát. Késett... Bárány tanár úr unottan nézett ki az ablakon, majd követte a légy röptét s közben ujjai doboltak; a diákok szerint, persze, élvezettel nyomogatták a puha táblatörlő szivacsot.
Kopp... kopp... a nagy csendben, ami aligha tarthatott öt percnél tovább, mert ennyi kellett, hogy a felszólított diák tudatlan csendjét megszakítsa a légy ablaknak ütődő koppanása, a tanár úr feleszmélt:
- Ülj le, mára sem készültél lányom - s felsóhajtva, azért-e, mert a zümmögő bogárnak sikerült megtalálnia a kijáratot a szabadba, vagy mert az óra végét jelezte a folyósón felhangzó csengő szava, becsukta a naplót.
- Jövő órára nem lesz lecke. Egy hét múlva, a réten áthaladva, gyalog felmegyünk a hegyre. Hozzatok magatokkal sütnivalót; szalonnát, ha kérhetem. A következő természetrajzórán a védett növényekkel foglalkozunk.

v
Szállnak a májusi felhők, az égbolt
lassacskán írisz kékre vált, ma már élénk
külsejét mutatja, s kutatja rég volt
emlékeit. Egykor, még olyan félénk

voltam, zavart minden fürkész tekintet
Fölös a szerénység, a vágy hevesebb,
akarlak, most már! Minden pillanat
tiéd, ha akarod. Szívem kevesebb

érzést is felfedez, mint a végtelen.
Testedből sugárzó lávaüzenet
magához láncolni most már képtelen.

Ábránd volt, lehet, hogy szítod tüzemet
ég tisztaérzésből, mindent vihetek,
szivárványívében fényed lehetek.

2008-02-08

v
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Jánosi Katalin: Bohócok
v
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Ennek a mi tengernyi bajjal küzdő kicsiny országunknak nem a legkisebb fátuma, hogy a hazug szájakra s mindig a szájakra ad legtöbbet. Egy ügyesen csaholó száj már szédítni tud nálunk. Vannak here osztályaink, pártjaink, nagyságaink, kiknek minden jogcímük a szájuk s kik a szájukkal nem csak élni, de ölni is tudnak.
Romantikára hajló nép vagyunk. Frázis-imádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat és mindig megfog bennünket. A lényeget és valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják hazug módon tele a fülünket.
A magyar sajtóról nagy a véleményünk. Ez a sajtó gigászi munkát végzett és végez a magyarságnak kultúrára terelésében, modernizálásában s ezt a munkát szinte példátlan önzetlenséggel teljesíti. Bizony van annyi érdeme legalábbis ennek a sajtónak, mint az összes valamikori törökverő harcoknak, a magyarság szolgálatában. Nincs hibátlan emberi institúció. A magyar sajtó sem az. De hibái közt az a legnagyobb, hogy könnyen felül a hazug, a csaholó hazafiságnak.
Itt van a Mangra-ügy példának okáért. Micsoda igazságtalan módon vezette ez ügyben félre a közvéleménynek jórészét a csaholó hazafiság. Máskor is választottak román püspököt. Talán nemegyszer igazán szükség lett volna a magyar közvélemény megnyugtatására. Bezzeg akkor csönd volt. Most azonban valósággal dühöng a csaholó hazafiasság. Miért? Mert Metianu érsek úrnak kedves rokona, Hamsea elbukott a pöspökválasztáson s olyan embert választottak püspökké, ki erős individuum. Ellensége a hierarchia zsarnokságának, szókimondó, mindig a nép embere. Megindul rögtön a csaholó kampány. Persze, hogy a hazafiságot rántják elő csalétekül. Kicsodák? Metianu és társai... Ugye ezek az urak nálunk a legtisztább magyar hazafiak? Ugye, hogy ezek valósággal mártírjai a magyarságnak? Ugye ezek nálunk a hazafiság lángoszlopai? Ugye ezeknek minden szívdobbanásuk, minden gondolatuk a magyarságot szolgálja? Vagy nem? Hát akkor miért vezetteti félre magát ez urak által a magyar közvélemény? Miért ült fel a magyar sajtó? A csaholó hazafiságot mért támogatja a magyar sajtó egy része? Azért kell megriasztani az egész magyar társadalmat, fölizgatni a békésen viselkedő román népet, agyonhajszolni, megbélyegezni egy erős talentumú, őszinte, becsületes szándékú embert, hogy Metianu úr rokona püspöki székbe ülhessen?
Igaztalanabb hajszát régen nem látott a világ a Mangra Vazul ellen folytatott hajszánál. Oktalanul gyalázzák s lehetetlenné akarják tenni Mangrát a románságnak éppen azok az emberei, akiktől legkevesebb őszinteséget és jót várhatunk s a magyar közvélemény pedig társul szegődik a hajszához, a csaholó, hazug hazafiság machinációihoz.
Mangra Vazul nagy talentumú, tiszta szándékú ember. Heves temperamentuma lehet talán, hogy elragadhatta valamikor, de hosszú évek óta a béke legőszintébb embere. Bár Metianuék a múmiák házában, a feudális főrendiházban, egy korlátolt mágnás által erkölcsileg is meg akarták bélyegezni, emberi és papi méltóságához és tisztességéhez nem érhet szenny. Hiszen vikáriussá sem lehetett volna másként kinevezni.
Merész és oktalan dolog volna a román egyház autonómiáját is megsérteni. A püspökválasztó zsinat Mangra mellett döntött s e döntés csak Metianu rokoni keblének lehet sérelme.
Azt sem kell elfeledni, hogy Mangrát a román nép jó nagy többsége vallja vezérének. Ezt a választás bebizonyította. Mangra elejtésével ezt a népet ütjük arcul.
Nevetséges dolog, hogy Mangra fölött azok ítéljenek, akik nem ismerik. Itt van Bihar vármegye és Nagyvárad magyar társadalma, amelyben Mangra él: ez a társadalom tanúja és vallója lehet s lesz annak, hogy Mangra kifogástalan ember és hazafi.
De ha Mangra Vazul hazaárulóskodott volna tán valaha - tudjuk, hogy ez szamár vád -, akkor sem volna racionális és üdvös dolog most már ellene a hajsza. Egyháza oltára előtt s a magyar társadalom előtt is újra és újra becsületes és szent hitet tett magyar hazafisága mellett Mangra Vazul. Hiszen, ha csakugyan hazaáruló múltja volna, akkor is örülnünk kell, hogy ilyen erős zálogokkal kötötte a magyar földhöz és magyar hazafisághoz magát. Hogyne kellene hát így örülnünk, mikor a vád csúnya hazugság s mikor Mangrában őszinte, becsületes, hazafias, talentumos s népére támaszkodó s hatni tudó román főpapot kapunk.
Vigyázzon a magyar kormány s föl ne üljön a csaholó hazafiságnak. Mangra Vazul ugyan erős jellem, de gondolja meg, hogy a csaholó hazafiság, intrika diadala a legerősebb karaktereket is keserűségbe hajthatja. A főpapi széken hitvallása, fogadalma s a magyar közvélemény erős indulata figyelme mindig a mienknek s a mi táborunkban tarthat valakit. Az üldözött vad azonban nem ölelgeti ám ellenségeinek gyilkos fegyverét. Tragikus botlás volna, ha a magyar kormány ezúttal is felülne a csaholó hazafiságnak. Ez a csaholó hazafiság eddig még csak az ellenségeit növelte mindig a mi jobb sorsra érdemes, kicsiny országunknak...

Nagyváradi Napló 1902. július 5.


Ady Endre
CSAHOLÓ HAZAFISÁG
6
Szerkesztő: Fetykó Judit
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn. Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                             
Bárdos László
irodalomtörténész
1857-1937
Fütyül a szél

Fütyül a szél, a nemzetközi szél
Át lyukon, résen vígan zöngicsél.
Éles a füttye, messzi hangozó,
Terjeszti színpad, film és rádió:
Idegen hangok, szók és divatok,
A pendelyes itt négy nyelven gagyog
S »hau dujudú«-z a kis hamis
Magyarul is —

Ki hitte volna? Lám a nagy halak
Igy nyelik el a kis halat.
Oda a zengő magyar szó szerelme,
Nyelv-invázió szakadt a gyerekre,
Zagyva szóárban, mely iszapra vall,
Fickándozik a kicsi hal,
Még alighogy az ikrából kikél.
Fütyül a szél, a nemzetközi szél.




Nem költő…
1926

Nem költő az, ki, mint én, maradi.
Helyes a bőgés — van benn valami.
A kor szelleme engem itt hagyott,
Oda se néki — ballagok gyalog.
Igy jobban látok, tisztultabb a kép,
Kitárul nékem az életvidék,
Enyhülten fekszik lelkemben a táj.
A kor szelleme zúgva elzihál,
Lefutja fejét, tévesztő utakba’.
Az én vezetőm néha meg-megáll,
Pihentet, amíg visszanéz az utra.
Miért sietne?... el-elandalog,
Hiszen az út a fődolog.
S még főbb dolog, mi úgyis lankad egyre:
Az utazóknak vándor kedve.
Hát tempót tart az istenadta,
És rikordokra mit sem adva,
Erőt kímélve, biztosan vezet:
Megóv, hogy le ne fussad a fejed,
A pályán, amely szakadékos,
Száz nyaktörővel akadékos,
Lefelé hajló hosszú, hosszú ív…
Az élet szelleme konzervatív.



Egyszer nagyrégen sírtam…
1929

Egyszer nagyrégen sírtam… fáj az emlék:
Mikor az anyámat temették.
Azóta megtagadtam én a könnyet,
Nincs hitele e drága gyöngynek
Előttem, csak a tiszta gyermekarcon.
Megszánom, hogyha sír az asszony,
A férfi-könnyektől elfordulok.
Befelé sír, ha sír a férfi-bánat,
Ma temetnek egy jó barátot,
S hiába minden — nem bírok a könnyel:
A pilláimra megcsillanva tör fel,
S amig legördül a mély búbarázdán,
A vénségemet megalázván,
Elönt, megríkat, magával sodor.
Hajtja a szív, e megrongált motor.



Mit szóljak hozzá?
1930

Mert versféléket én is elkövettem,
Te egy asztaggal zúdulsz rám, amelyben
Teljében él egy modern lirikus.
Mit szóljak hozzá?...
Volnék kritikus,
Azt mondanám: a magas C ledobbant,
A sok nagy szó megölte a nagyobbat.
Ki neki feszül, hogy a C-t kivágja,
Jó, ha a hangját moderálja.
És az se baj, ha itt-ott értelem
Csillámlik át a ködös szövegen —
Ezt mondanám… De visszadöbbenek,
Tévesztő e nagy verses rengeteg,
Hol bele vész az ész világa
A szimbolika misztikába.
A képzelem a képtelenbe szárnyal,
Az érzés rokon a hisztériával,
A szó zihál, a gondolat dadog. —
Én nem e vidékről való vagyok,
Hát itt küldöm az egész asztagot.
A muzsikája?... Jó — elismerem,
Ez jazzbandszerű… nincs hozzá szivem.



Te vagy-e hát?
1932

Hajad csapzottan csüng a homlokodra,
A kard tétováz az ernyedt marokba’,
Nem véd — nem sujt, csak bambán hadonáz.
Csüggedsz — a térded citoráz,
A csapás alatt felnyögsz eltilódva,
Egy évezer dacos bajnok vivója,
Te vagy-e hát?
Zord ellenfeled
A Sors, ki rád ver, packázik veled:
Te volnál az a régi jó vitéz,
Ki sose félte kardom élit,
Aki megbírta Mohit és Mohácsot?
Kit sorscsapás meg sose szédit,
Magyar! — a sors még sose látott
Igy elcsüggedve, eltilódva,
Egy évezer dacos bajnokvivója
Te vagy-e hát?



Orvtámadás
1933

Orvtámadás volt — elsodró attak,
Hozzám ütött a csont lovag,
Száguldva jött az új próbálkozásra,
Eliszkolt, mikor elhibázta,
De két szemgödre gyilkos gúnyt cikázott:
Majd holnap győz — ma csak cicázott.

Hogy győz — az közhely, a halál se más,
De lelket ernyeszt az orvtámadás.
Hát, uram Isten, arra kérlek,
Ki sose féltem mást, csak téged,
Neveld a dacot megviselt szivemben,
Ne engedd, hogy e rossz csont rám ijesszen.



v
Dénes unkámnak
1926

Én sárgacsőrü kis madárfiókám
Ihol a vers. — Az öreg cimbora
Őszének tarlott tájain borongván,
Magával némi mélabút hoza.
Hiába ritmusok, zengő rímek!
Új dalt, új ritmust, más madár-hímet
Eseng az örök ifjú erdő.
Óh sárga csőrű boldog eljövendő,
Reád vár ébredő szerelme,
S a vén madár leszáll majd. — Ez a rendje.

Váltjuk egymást az erdő bokra s fáin…
Én álmodom majd a zörgő avarba,
Zendül az erdő, — fiatal madár-hím
Szavától rezdül össze ága, bokra.
Fölérezek: ki ujjong ott az ágon?...
A teljesedés édes mámorában
Ujjongtam én így szívem tavaszán,
Az én szivemben sarjadt ott ez ének,
Te zengsz fölöttem tavaszi igéket,
Dalos utódom, édes cimborám.






Tisztelet a kivételeknek
1927

Vetkőznek… És ha Goethe ma
A földre visszatérne,
Álmát az örök nőiről
Nem írná költeménybe.
De küldetésbe járva lenn,
Metsző prózába’ írna
Az örök nőiről olyat,
Hogy minden angyal sírna.
Megírná: nagyon felszökött
A meztelen húsérték,
Nem emel, ami tisztaság,
És levonnak a Gréték.
Hogy ennyi meztelen csodát
Csupán Valpurgis éj ad,
Itt minden asszony bajadér,
A lány még bajadérabb. —
S a harmadik Fausti rész
Ilyformán érne véget:
Az örök női megbukott,
Faust az ördögé lett.



v
v
v
v
Kattints, a kép nagyítható.
Jánosi Katalin: Álomjelek
v
Mi voltam itt
1930

Katona mindenek előtt,
Mint Anonymus — költő,
Turista, vadász, madarász,
Vonzott a hegy, az erdő,
Lovaglómester — oktató,
Hű rózsakertész, virágápoló
És végül mindenek felett,
Gondozván édes anyaföldemet,
Jó magvető.
     Oh, lét öröme, terhe!
Szívet kívánt ezeknek minden eggye,
Csoda-e hát, ki mindebben kiváltam,
Ha idő előtt elhasználtam
E vérző, érző ideget:
A szívemet.



Megbántva
1932

Megbántott lobbanó szeszélyed,
De fölmosolyog már a lélek,
Kérlelsz — de visszás hangulatban:
Bosszant, hogy meg se haragudtam.
Te férfigőgöt érzel ebben,
Én azt, hogy hódít együtt s egyben
Asszonyharag és női báj.
S ugyan ki haragudna már
Gyerekre, asszonyra, leányra,
A villám, mely a sudarakba jár,
Nem csap belé a virágágyba.



Sport
1931

Bár megviselt az izmom, idegem,
Nékem a sport nem idegen,
S mint lovasember gyönyörködve nézem,
Ha fiaink java a téren
A nemes vetélyben kivál,
Ilyenkor, mint a kivénült csatár,
Az ifjú népet arra biztatom:
Feszüljön ín, duzzadjon az izom.
És bajnok ideállal a szivében,
Planson, porondon, küzdőtéren
Kemény munkában töltse a napot.
De aztán, mikor haza ballagott
Túl a sportlázon lehülve,
E tételemen eltünődve,
Megtoldom azt, de vissza nem szivom:
Rajta fiúk! — feszüljön az izom,
De nehogy végül lemaradjon,
Verten mögötte kullogjon
A duzzadt testiségnek:
A szellem és a lélek.



v
v
v
v
v
A választott versek a kései pályaszakaszából valók.
Az itt közzétett versek az
Újabb válogatott költemények 1935.,
szövegállapotát tükrözik

v
v
v
Költö Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos,
Keszthelyi Zoltán,   Nadányi Zoltán
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Jánosi Katalin: Élő motivumok
A képekre vonatkozóan, minden felvilgosítást a müvész adÉ janosikatalin@freemail.hu
A képekre vonatkozóan, minden felvilgosítást a müvész adÉ janosikatalin@freemail.huA képekre vonatkozóan, minden felvilgosítást a müvész adÉ janosikatalin@freemail.huA képekre vonatkozóan, minden felvilgosítást a müvész adÉ janosikatalin@freemail.hu
A képekre vonatkozóan, minden felvilgosítást a müvész adÉ janosikatalin@freemail.hu
Jánosi Katalin: Repkedés a nap körül
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Szerkesztő: Kaskötő István
1790-1938
HIMNUSZ

A magyar nép zivataros századaiból.

    Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

    Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

    Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

    Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.
A SZENVEDŐ

    Szelíd halom, s te zöldellő berek,
Te csergedő víz tölgyeim alkonyában,
Aranykor, melynek éltem hajdanában,
Szent álom, milyet Erosz szendereg!

    Egem borúlt, s eltűne a bájsereg,
Mely röpdesett tündéri fátyolában,
Kiterjed e kar, e kebel, s hiában,
Egy boldog órát, ah mikor nyerek!

    Ó Lúna, néked a sors égi pályát
Ha fellegekben olykor engedett,
Tisztán hozod fel újra képedet:

    De nincs, ki szórja széjjel búm homályát,
Én szenvedek mélyen s ártatlanúl,
S mosolygni többet e száj nem tanúl.

Pécel, 1814. július 14.

                          v

A REMÉNYHEZ

Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.

Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.

Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.

Ím újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.

1815-16 telén.

     v

VÁNDOR REMÉNY...

    Vándor Remény csapongva jár,
Örömre hív, de búra vár;
Távolra mint hajnal pirúl,
Közel sötét éjként borúl.
    Tenéked, ó bús Szerelem,
E rózsabimbót szentelem;
Nyájas, piros, s illatja szép,
De hajh tövíse szívet tép!
    Föld-e lakod vagy fenn az ég?
Ragyogj felém örök Hüség!
S virágra mint harmat ha húll,
Enyhítsd e kínt mely bennem dúl!

1826

     v
VÁGY

    Volnék csak kis madár,
Röpűlnék szárnyakon,
El, szép hazám felé,
Hű szívem merre von;
Túl erdőn, túl hegyen,
Merről a nap felkél,
Virúló part felett
Lyánykám hol búban él.

    Lassan szállonganék
Mint esti fúvalom,
Forró szerelmeket
Csattogna bús dalom;
S elszenderíteném
A lyányt zengésivel,
Hogy édes álmain
Képem víradna fel.

    Látnám, mint gyúl felém
Hullámzó kebele,
Hév ajkán, hallanám,
Nevem mint zengi le;
S az álomkép után
Felnyitván karjait,
Örömcsepp fénylené
Végig lángarcait.

    Mint lepke harmatot
A rózsa bájölén:
O reszkető könycsepp
Felszívlak téged én!
S erőd balzsam gyanánt
Átfolyva mellemet,
Megenyhűl majd sebem,
Mely most kínnal temet.

Pest, 1826. november 1.

  v
HONVÁGY ÉS SZERELEM

    Zöld partján éltem a Tiszának,
Hű keblen, hű fedél alatt,
Szelíd napok tisztán folyának,
Kertem hozott virágokat;
Körűltem lelkesűlt az élet,
Bánat s öröm lágy énekké lett,
Mégis, ki fejti meg, miért,
Ohajtásom más sorsot kért.

    Elhagytam partját a Tiszának,
De visszavágyott kebelem,
Bennem borongva hajnallának
Vérző honvágy s bús szerelem;
Szemem minden felhőt kisére,
Irígy valék minden szellőre,
Mely rózsás illattal tele
Pályát kelet felé lele.

    Sohajtozám: derülj ki bennem
Kinos homály, enyhűlj te szív,
Ott sem hagyott lángod pihennem,
Van itt is, ami kedvre hív!
De képzetim folyton vezettek,
Lengvén a honcsillag felettek,
A távolig s a múlt felé,
Búmat minden nap érlelé.

    Eget s földet kérék, miattam
Nem indúlt meg sem föld, sem ég,
S ím bánatomban elhervadtam,
Majd hant alá borít a vég.
S dombján a csendes énekesnek
Keletről lágy szellők röpesnek,
De azt meg nem tudhatja más,
Zúg-e köztök egy sóhajtás?

Pest, 1826. november

   v

ÁTOK

Zrínyi vére mosta Bécset,
Boszút senki nem állt.
Rákóczi küzdött hazánkért,
'S töröknél lelt halált.
Páris kinált szabadságot,
Ti nem fogadtátok:
Járom nektek magyar fiak
'S maradéktól átok!

   v
HUSZT

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
    Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
    Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
    Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
    Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Cseke, 1831. december 29.

      v
.
Jánosi Katalin: Lovas
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
v